Együtt

"A múlt emlék, a jövő titok, a jelen ajándék.”
Fontosak a gyökerek, mert azokból táplálkozunk és kapaszkodunk az élethez...de éppen annyira fontosak a friss hajtások, a levelek hiszen ezen a szinten zajlik az ITT és MOST. Ápolni kell minden részét a (család)fánknak, így lesz teljes és egész.

Két meghatározó ünnep között írok, így december elején. A mindenszenteki mécsesek már rég kialudtak csendben, de az emlékezés örök. Novemberben visszafelé tekintünk, felidézünk és gyertyát gyújtunk kedves lelkekért.
Ugyanez a gyertya karácsonykor a reményeké, szereteté és lángja a mosolyokban, szemek csillanásában gyújt világot. Decemberben (és sajnos leginkább csak ekkor), azokért vagyunk hálásak, akik az év minden napján mellettünk vannak, de ŐK is, akik már elmentek szintén itt vannak, bennünk élnek mindig.
Az emlékeinkben, tárgyainkban, személyiségünkben, vonásainkban, szokásainkban… ezért ezt a két ünnepet talán nem is kell élesen szétválasztani egymástól. A múlt a jelenben folytatódik, és a jelen pedig a múltból táplálkozik, így vitathatatlanul EGYÜTT ülünk majd mindannyian a szép karácsonyfa mellett.

A szülői lét (és persze a korosodás) egyre többször terel engem is mindenféle előzmény nélkül a nosztalgia ösvényére. Ilyenkor gyertyafény nélkül is újra élednek a megfakult képek. Családilag én lényegében egy személyes emlékhelyen lakom, a nagyszülői házban. Itt (az átalakítások ellenére) minden helyiség mesél, s ha lecsukom a szemem visszarémlik a régi épület, a színek, a fények, a bútorok…az emberek. Emlékszem, hogy mennyit bújócskáztam a félelmetesen sötét nagyszekrényben, a frászt hozva a rám vigyázókra, és hogy mennyiszer borítottam romhalmazzá a nagyszobát full-extrás bungalót építve az étkező asztal alá. Legnagyobb kedvencem mégis a hideg szoba volt a maga sokdunyhás, púposra vetett ágyaival, ahova isteni szaltókat, hátasokat és hasasokat lehetett bevinni nekifutásból…vagy bedőlést eszközölve. Mondanom sem kell, hogy nagymamám ezt korántsem fogadta ilyen mérvű lelkesedéssel (…nem is értem miért?). Rám szólt akkor is, ha ebéd közben, két fogás között elterültem a sarokpadon, vagy ha mezítlábasan csattogtam végig a szürke kockaköveken. Máig cseng a fülemben apró tanítása a jó modor tekintetében: - Lányom, ha kérdeznek és nem érted, a válasz nem: - Hümmm? hanem: - Tessék? …Hogy ezen mennyit morgolódott szegény…

Nem voltam se jobb se rosszabb gyerek mint az átlag, de mindez régen volt, felnőttünk. Az élet gyűri maga alá az éveket, évtizedeket…s mára már a mi hálónk a régi hidegszoba, és (milyen érdekes) itt most is tilos az ágyon ugrálni. A gyerekeink szobája a temérdek bunkert látott egykori nagyszoba, és (talán a szoba karmája ez de) itt a mai napig épülnek búvóhelyek a korábbihoz hasonlatos atomcsapással. A konyhakövünk már barna, de ezen is ugyanolyan élesen csattognak a papucsvesztett gyerektalpak; az étkezőasztal padja pedig szinte ugyan annyira alkalmas nyújtózásra mint egykor az a régi, piros-fekete kockás sarokpad.

Most fiam azt kérdi épp, hogy mit csinálok.
– Írok – felelem, majd visszakérdezek, hogy mi lesz a magukra hagyott lego-kockák sorsa.
– HÜMMM? – jön a hang a fotel mögül. Mosolyomat megelőzve, szinte zsigerből szegezem neki a régről fennmaradt tanítást: - Fiam! Nem hümm, hanem Tessék!.... aztán utolérem magam a mosollyal is, mert most már biztos hogy nincs új a Nap alatt, nem vész kárba semmi tanítás, és együtt vagyunk régiek - újak a nap minden percében mindannyian!