Azért vagy itt, hogy mindent láss!

 

"Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj, hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj!"
Ez a sor ugrott be, miközben próbáltam ráncba szedni a gondolataimat... ha elolvassátok, talán érthető lesz a miértje is!

A nézéshez a látóknak nem kell különösebb tehetség. Az ébredést követően mindannyian – jobb esetben - legalább résnyire nyitjuk a szemünket, hogy attól kezdve lámpaoltásig hadd dübörögjenek kéretlenül is befelé az információk. Ehhez még figyelemre sincs szükség.
Napi kötelességteljesítésünk során szeljük a teret gyalog, kerékpáron, autóval, vagy épp busszal. Sok helyet és embert látunk, nincsenek határok, ennek adománynak kellene lennie.
Van, hogy utunk során elénk kerül egy idős ember, mellénk ül a buszon egy anya a gyerekével, vagy egy másikat szórakozottan körmölve találunk a váróban, míg az ügyintézőre vár. Lehet ez csak ennyi, ha beérjük ezzel. Felületes információ, nem vagyunk többre nyitottak, mert épp oda akarunk már érni, le akarunk már szállni, ki akarunk maradni…
Épp úgy, mint mikor egy álmos hétfő reggel, behúzott nyakkal és elgémberedett tagokkal a meleg munkahelyre igyekszel, egyre gyorsabban szaporázva a cél felé. Csak a célt látod, az utat naponta letudod. DE ilyenkor, ha mégis eszmél az agy, és a szem tágabbra nyílik, észreveheted, ahogy eléd hull egy sárga levél, aztán még egy, majd még több tucat a hársfa alá értedben. Ebben a rebbenő arany esőben állva, már mit számít a hétfő és a hideg sem citeráz a hátadon, melegedhetsz a szürke hajnalban ragyogó, vakítóan sárga levelek talmi melegénél. Nem is kell ennél szebb kezdete a napnak, és ehhez csak látnod kellett… meglátnod a szépet a nagy rohanás közben.

DE ha ezt észreveszed, akkor lásd már meg azt az idős embert is, aki messziről mosolyog feléd. Lásd, hogy Neked örül, mert van végre kihez szólnia. Csak pár szó kell, egy torpanásnyi pillanat. Ne zárd be előtte magad.
Aztán ha a buszon egy kicsit jobban odafigyelsz, és a zötykölődést kizárva felemeled a fejed, láthatod, hogy melletted ülő anya és gyermeke korántsem csendben ül. Élénken cserélnek eszmét egy titokzatos, ritka nyelven, kézzel-szemmel-arccal. Jelelnek. A kislány mutogat, mosolyog, grimaszol…az anya bólogat, fejet ráz…ért mindent. Választ küld hangtalanul. Szinte egész úton „beszélgetnek”, már-már szégyenled is, hogy rájuk tapadva, a szemeddel hallgatózol. Szójáték nélkül is elbűvöl ez a hangtalan-összhang. De ha nem figyelsz rájuk, nem látsz, csak nézel, észrevetted volna?
Harmadszorra pedig látni kell a nőt, aki a hivatalban szórakozottan körmöl, fejében ezer gond dübörög, dolga végeztével mégis egy papíron nyomot hagy az utána érkezőknek:
"Kellemes ünnepeket és boldogabb új évet mindenkinek!"
Így legyen! És kívánom azt is ennek a mindenkinek, hogy vegye észre, lássa meg eztán a mindennap kis csodáit, mert ugyan lehet ezek nélkül jól élni…de nem érdemes.

A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki. /Szepes Mária/

Az alma

"Mosolyogjatok egymásra, a férjetekre, a feleségetekre, gyermekeitekre, válogatás nélkül minden embertársatokra - s ez segít majd, hogy kibontakoztassátok egymás iránti szereteteteket."
(Teréz anya)

Fent nevezett gyümölcs is csak egy volt a többi piros alma közül, akik a gyümölcskosárban várták a beteljesülést. A véletlen hozta, hogy rá esett a választás, talán aznap ő csillogott a legszebben, vagy épp az ő pirosa ragyogott a legharsányabban…nem tudom. Egy mozdulattal …és kósza gondolattal a nehéz nap előtt, mondván: – Jó lesz az még! - belesüllyesztettem a pakkomba.
Komoly munkára készültem többedmagammal, segíteni mentünk…csapatosan. A kis családi ház, ahová indultunk, már sok dolgot látott, most a betegség és a bizonytalanság tölti ki faltól falig. Ha egy anya beteg, a család is beteg… a kis házban három a gyerek, kell a segítség. Segítség, amit nem kértek, önként kínáltuk fel. Dolgos nap állt délutánra mögöttünk, volt olyan óra, amikor tizenegy lány/asszony szépítgette, takarította, rendezte a szobát-konyhát-portát. Mindegyikőjüknek (akár a helyszínen, akár az intézményben segítettek) egytől-egyig köszönöm még egyszer, hogy ilyen nagyszerű példát mutattak emberségből. Nap végére a beteg anyuka egy tiszta és egészséges házban pihenhetett meg, és csak remélni merem, hogy a napfénnyel együtt egy kis reményt is becsempészhettünk a meszelt falak közé.

…utasom, az alma persze mindent látott és hallott. A nagy lendületben, éhségre nem is gondolva sikeresen a táska alján felejtődött, ezért a következő napnak újfent együtt vágtunk neki. Kilövésre (vagy bevetésre) készen innen hamarosan a zsebembe került - egy állomással közelebb a célhoz - és így kísért naphosszat.

Nem tudom, hogy írhatok e igazán róla…de mégis…aznap egy fedél nélküli társunk segítése lett a közösségi cél. Az „egységben az erő” nem üres frázis! Az egyenruhások és a segítők összefogtak, és jutott egy tál étel a napok óta éhező férfinak, akit aztán tisztán és új ruhában-cipőben haza is fuvarozott a yard.

…zsebalmám persze most is mindennek tanúja volt. A két nap történéseitől megbölcsült, és kellően áhítattal telt gyümölcsömet szem elé helyeztem ügyintézés közben az asztalra, hogy – na akkor majd most…!

Napi utolsó ügyfelem egy anyuka két picivel. A nagyobbacska ügyesen helyet foglal a széken, a kicsi el nem engedné anyuját. Meg sem szólal, csak bújik, mígnem észre nem vesz valamit, ami beindítja a mimózaság leple alatt megbújt elemi ösztönöket.
- Ajmaaaaaaa!
A felkiáltást megerősítendő, félreértésre esélyt sem adva egész testtel belendül a céltárgy - jelen esetben célgyümölcs - irányába.
Ekkor már kétségem sem lehet előző napi választásomat illetően. Ennek az almának küldetése volt…és - bár megjárva sok mellékutat - az apró gyerekkézben be is töltetett!

180 fok

„Nézz hosszan egy gyermek arcára, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik. /Ancsel Éva/”
…ezt az idézetet kerestem emlékeim közt a kórházi ágyon ülve - amelyet fiammal osztok meg már második napja, éjjelente fejtől lábig és lábtól fejig. Eszembe jutott, hiszen az élet már megint példát mutatott.

Állok a félhomályos kórházi folyosón. A hely szűk, jobbról és balról is ajtók, mögöttük egy-egy kis beteg. Lecövekeltem egy üvegajtó előtt, és bámulok befelé, a gyermek mintás üvegmatricák közt helyezgetve tekintetemet a jobb belátásért. Leskelődök. Naponta pont annyiszor, ahányszor elmegyek a szoba előtt.
A nagy helyiség közepén, az ablak előtt álló egyetlen rácsos kórházi ágyban egy kisbaba alszik, játszik, sír, nevet… aszerint,éppen mit súgnak neki az angyalkái. Az ágy mellett a polcon pelenka kupac, kis ruhák, ápolási kellékek és némi játék… összességében (ha a kórházi helyszíntől eltekintünk) semmi szokatlan. Mondhatnánk, hogy minden a legnagyobb rendben. Ennyi erővel akár meg is fordulhatnék, és 180 fokkal arrébb nagy vonalakban ugyanez a kép fogadna egy angyali, hurkás kisbaba szobájába nézve.
De valami mégis más, nem hiába toporgok itt naponta többször jómagam… valamint szinte minden anyuka (és kis beteg). Innen valaki hiányzik. Észreveszik ezt már alig egy nap után a gyerekek is.

A baba - Annuska -, aki minden figyelmet mágnesként vonz, egyedül van.
Itt hagyták… nem kellett senkinek. Pontosabban egy valaki lemondott róla, ezért már a startvonalnál fricskát mutat neki az élet.
Nap-, hét- és hónaphosszat egyedül… míg a többi szobában minden kicsi körül legalább két szorgos és szerető kéz motoz, vigyázva annak minden mozdulatát.

Annuska nyitott, bizalommal, vágyakozással teli tekintettel néz mindenkire a hangulat javítóként feltapasztott gyerekmintás matricák mellett… és csak találgatni lehet, mire gondol. Talán arra, hogy: - Bejössz hozzám? Felveszel? Fáj a pocakom, megvigasztalnál? Vagy csak egyszerűen: - Lehetnék a Tiéd?
Nem mehetünk be, nem vehetjük fel, nem adhatunk neki egy kis szeletet sem a jóból. Az üvegajtó is csak nagyon ritkán marad nyitva, társasága pedig csak akkor van, ha etetik, pelenkázzák, vizsgálják vagy fürdetik. - Nem szabad kötődni hozzá! – mondják a nővérek… és mi megértjük (hiszen egy ilyen kicsi embernek mekkora fájdalom lenne újra és újra elszakadni), de nem fogadja el egyikőnk sem ezt ilyen könnyen. A kislány sorsa elkezdődött, pedig itt még megmenthetné valaki odaadó szeretete…

Elfordulok sokadszorra is a párás üvegtől száznyolcvan foknyit… ahol a másik babaillatú szobában a kacagó kis hurkást éppen most öleli magához szoptatni az édesanyja.
…kegyetlen kontraszt.

Mi, Ti, Ők

Változnak az idők...halljuk ezt sokszor. Régen én is laza fintorral hallgattam anyám, nagyanyám "bezzeg az én időmben..." kezdetű beszámolóját. Most már én nosztalgiázok, vágyok vissza az egyszerűbb és szorosabb kapcsolatokat fűző múltamba. De nem időzhetek ott sokat, maximum meríthetek egy kis erőt, hiszen itt várnak rám a gyerekek, az ő értékeiket, emlékeiket most van idő megteremteni. Sajnos ez egyre nehezebb, ha körülöttünk rohan minden és mindenki, mint a mérgezett egér...

MI a nyolcvanas években voltunk gyerekek. Házunkat nem védte száz lakat, olykor nyáron éjszakára is csak a szúnyoghálós ajtót hajtottuk be. Az udvarunkban nem volt magán játszóterünk, maximum egy kupacka homok, ha homoksütit sütni, vagy várat építeni támadt kedvünk. Tovább megyek, a környékünkben sem volt játszótér…csak mi voltunk egymásnak, meg a labda, az ugráló kötél, és a bicikli. Hétvégente vagy nyári szünetben vándoroltunk, udvarról udvarra, házról házra. Szüleink nem szereltek ránk GPS-t, sem akasztottak a nyakunkba mobil telefont, egyszerűen rábíztak a másik felnőtt gondjaira. Kimondatlan egyességgel. Elsősként már egyedül mentünk fagyizni, és betűzgettük a nagyobbak szárnyai alatt a kilógatott kartontáblára biggyesztett táblácskákon a napi kínálatot. Amikor aztán a fémfedős, mélyre süllyesztett tégelyből előkerült a nagy és kemény gombóc, már alig vártuk, hogy átadhassuk az 5-10, forintost, és a kezünkbe kaphassuk a zsákmányt. Volt, hogy a „nagy ABC” hátsó bejáratánál mi álltunk sort a tengelici kenyérért…vagy éppen ünnepek előtt bent,banánért.

Első hallásra nem hangzik túl jól, de szünetekben, jó időben az utcán éltünk. Egyik pajtásnál málnaszörpöt ittunk, másiknál, palacsintát kaptunk, a harmadiknak volt Donald rágója vagy egy zacskónyi dunakavicsa.
TV-t alig láttunk. Este a tv maci után fürdés, alvás…semmi extrázás a felnőtt műsorkeretből. A mozi megszűntével a Kultúrházban videóztunk csapatosan, ott láttam ezerszer a BMX banditákat. A számítástechnika mint fogalom, ismeretlen volt. Valami felnőtteknek való, unalmas dolog. Amikor egyik fiú kapott egy kvarcjátékot, csodaszámba ment és egymáshoz tapadva, szorosan körül ültük, hogy láthassuk, hogyan hagyja „hősünk” maga mögött az egyes pályákat és szerez bónusz életeket.
Nem jártunk be ezernyi boltot nagycsoportos korunkra. Volt nekünk a Skála (meg a Korzó), ahova nagy ünnepek előtt ellátogattunk családosan, mozgólépcsőzési szenvedélyem is innen eredeztethető. Tanévkezdés előtt többnyire a szekszárdi ÁPISZ boltban vásároltunk be, majd pedig pár nappal később felvonultunk tömegesen a technika teremhez könyvosztásra. Nem voltunk túlféltve, mert talán nem is volt miért…
TI az új évezred szülöttei vagytok. Már most máshogy éltek. Gyorsabban és egyben lassabban is haladtok. A hiper- és szupermarketek pár betűs logói számotokra mindennapiak. Már ezerszer jártatok ott, ültetek a bevásárló kocsikban, vagy caplattatok a szüleitek után. Tökéletesen kezelitek az elektronikai kütyüket, telefonokat, DVD lejátszót, TV-t, hifi-t, magatoknak válogatjátok a műsort. Már alsó tagozatban (el)bírtok legalább egy mobiltelefonnal. A számítógép kezelés némi gyakorlás után a kisujjatokban van, mintha erre születtetek volna. DE ezernyi biztonsági intézkedés vesz benneteket körül. A lakás zárható, akár többszörösen is, a barátok megválogatva, szülői kíséret, kiszolgálás biztosítva, önállóság tompítva. Féltve vagytok mindentől és mindenkitől és már sajnos nem ok nélkül. Ez nem a ti hibátok, még nem is a szüleiteké… a világ romlott el útközben. Éppen ezért aggódom értük, ugyanis…
ŐK, akik majd utánatok születnek, mire számíthatnak? Nem akarok jövőképet festeni, de nem számítok sok jóra. Annyian beszélnek már a felgyorsult világról, hogy szinte már meg sem akarjuk hallani. A fejlődés, érés egyre gyorsabb, egyre kevesebb idő van életre nevelni, felkészíteni. Tudom, mostanában nagy divat megidealizálni a múltat, és nagy sláger a retro, de nem csak nekünk, azoknak, akik megélték azt, hanem a mostani fiataloknak is. A múlt nekik is megnyugtató. Megnyugtatóan egyszerű.
Nemrég láttam egy mesterkurzusból részletet, ahol Popper Péter a televíziózásról beszélt a felgyorsult élet kapcsán. Ezzel nem bűnbakot keresek, és ő sem tette azt, csak állást foglalt egy problémában:
„A tv nagyon gyorsan vált. A műsorváltás sebességének hatása kétirányú lehet. Mondjuk, bemutatja a tv, hogy hogyan tárnak fel (…) egy tömegsírt (..) Na most, ha normális vagyok, ezen érzelmileg elborzadok. De mikor végig élném ezt a borzalmat, vált a kép, és a moldovai népi együttes táncbemutatóját látom(…) kicsit földerülnék, ha nem mutatja meg ekkor azt a repülőgép szerencsétlenséget, ami éppen tegnap történt… Vagyis, az információ adagolás üteme messze meghaladja az ember élmény feldolgozási képességét. De ezzel nem hiszem, hogy válságot idéz elő…én azt gondolom, ezzel közönyt idéz elő és lebénítja az ember reakció készségét. „

A közöny pedig „…szörnyűbb a megvetésnél. Olyan érzés, mintha nem is léteznél.” Ezt nem tehetjük meg egymással.

Együtt

"A múlt emlék, a jövő titok, a jelen ajándék.”
Fontosak a gyökerek, mert azokból táplálkozunk és kapaszkodunk az élethez...de éppen annyira fontosak a friss hajtások, a levelek hiszen ezen a szinten zajlik az ITT és MOST. Ápolni kell minden részét a (család)fánknak, így lesz teljes és egész.

Két meghatározó ünnep között írok, így december elején. A mindenszenteki mécsesek már rég kialudtak csendben, de az emlékezés örök. Novemberben visszafelé tekintünk, felidézünk és gyertyát gyújtunk kedves lelkekért.
Ugyanez a gyertya karácsonykor a reményeké, szereteté és lángja a mosolyokban, szemek csillanásában gyújt világot. Decemberben (és sajnos leginkább csak ekkor), azokért vagyunk hálásak, akik az év minden napján mellettünk vannak, de ŐK is, akik már elmentek szintén itt vannak, bennünk élnek mindig.
Az emlékeinkben, tárgyainkban, személyiségünkben, vonásainkban, szokásainkban… ezért ezt a két ünnepet talán nem is kell élesen szétválasztani egymástól. A múlt a jelenben folytatódik, és a jelen pedig a múltból táplálkozik, így vitathatatlanul EGYÜTT ülünk majd mindannyian a szép karácsonyfa mellett.

A szülői lét (és persze a korosodás) egyre többször terel engem is mindenféle előzmény nélkül a nosztalgia ösvényére. Ilyenkor gyertyafény nélkül is újra élednek a megfakult képek. Családilag én lényegében egy személyes emlékhelyen lakom, a nagyszülői házban. Itt (az átalakítások ellenére) minden helyiség mesél, s ha lecsukom a szemem visszarémlik a régi épület, a színek, a fények, a bútorok…az emberek. Emlékszem, hogy mennyit bújócskáztam a félelmetesen sötét nagyszekrényben, a frászt hozva a rám vigyázókra, és hogy mennyiszer borítottam romhalmazzá a nagyszobát full-extrás bungalót építve az étkező asztal alá. Legnagyobb kedvencem mégis a hideg szoba volt a maga sokdunyhás, púposra vetett ágyaival, ahova isteni szaltókat, hátasokat és hasasokat lehetett bevinni nekifutásból…vagy bedőlést eszközölve. Mondanom sem kell, hogy nagymamám ezt korántsem fogadta ilyen mérvű lelkesedéssel (…nem is értem miért?). Rám szólt akkor is, ha ebéd közben, két fogás között elterültem a sarokpadon, vagy ha mezítlábasan csattogtam végig a szürke kockaköveken. Máig cseng a fülemben apró tanítása a jó modor tekintetében: - Lányom, ha kérdeznek és nem érted, a válasz nem: - Hümmm? hanem: - Tessék? …Hogy ezen mennyit morgolódott szegény…

Nem voltam se jobb se rosszabb gyerek mint az átlag, de mindez régen volt, felnőttünk. Az élet gyűri maga alá az éveket, évtizedeket…s mára már a mi hálónk a régi hidegszoba, és (milyen érdekes) itt most is tilos az ágyon ugrálni. A gyerekeink szobája a temérdek bunkert látott egykori nagyszoba, és (talán a szoba karmája ez de) itt a mai napig épülnek búvóhelyek a korábbihoz hasonlatos atomcsapással. A konyhakövünk már barna, de ezen is ugyanolyan élesen csattognak a papucsvesztett gyerektalpak; az étkezőasztal padja pedig szinte ugyan annyira alkalmas nyújtózásra mint egykor az a régi, piros-fekete kockás sarokpad.

Most fiam azt kérdi épp, hogy mit csinálok.
– Írok – felelem, majd visszakérdezek, hogy mi lesz a magukra hagyott lego-kockák sorsa.
– HÜMMM? – jön a hang a fotel mögül. Mosolyomat megelőzve, szinte zsigerből szegezem neki a régről fennmaradt tanítást: - Fiam! Nem hümm, hanem Tessék!.... aztán utolérem magam a mosollyal is, mert most már biztos hogy nincs új a Nap alatt, nem vész kárba semmi tanítás, és együtt vagyunk régiek - újak a nap minden percében mindannyian!

(ki-) kapcsoltam

Vannak napok, amikor megtelik bennünk az a bizonyos pohár, és borítani kell...persze optimális esetben nem az asztalt. A legjobb azonban az lenne, ha tudatosan befolyásolhatnánk, hogy melyek azok a dolgok amelyekkel foglalkozunk, amelyeket meghallunk és mik azok amik semmilyen körülmények között nem érhetnek el hozzánk. Megtehetjük. Próbáld csak ki...zárd el egy pillanatra az információs csatornát, és pihenj.

Jó ez a modern kor, felgyorsult világ ugye? Élvezzük a sebességet, a kommunikációs csatornák ezerszínűségét és igyekszünk lépést tartani. Szinte már nincs is olyan közegünk ahol ne érhetne el minket a tér áldásos ereje maroktelefonunk által.
Míg régen kizárólagos volt az újság, rádió, szájhagyomány ma már van a televízió, internet és az örökké forró mobil drót.
Mint mondtam, jó ez a pörgés… de csak egy ideig, míg bele nem szédülünk az örökös elérhetőségbe. Tűrőképességünk egyénenként változó, nálam már elérkezett a pillanat, amikor beleszédültem és egy határozott mozdulattal kikapcsoltam magam a rendszerből. Egy fél napra szabadságra mentem, nem voltam elérhető. Bezsongtam a folyamatos csengéstől, duruzsolástól, igaz és igaznak vélt információk áradatától, ajánlatoktól, kutatásoktól…. Csend lett, és milyen csend!
A telefon nem húzta a zsebem, nem rezgett, nem ciripelt váratlanul alkalmas és alkalmatlan pillanatokban. Volt időm zavartalanul hódolni a földi örömöknek, nem szakította félbe a gyerekekhez intézett nagymonológjaimat senki, és magam sem füleltem-kerestem veszettül, hogy vajh’ merre hagytam lenémítva azt a kis vacakot.

Függőség ez a javából kérem!
Elég, ha csak belegondolunk abba, hogy hányszor érzünk már arra is késztetést, hogy megcsörgessük az elkallódott szemüveget, lakáskulcsot, pénztárcát (hiszen magam is eljátszottam dühödt kutatás közben hasonló csodacsipogó feltalálásának gondolatával..). Nincs mit szépíteni, az elérhetőség rabjai lettünk.
Némi nosztalgiával tekintek a pre-mobil korra, amikor a matávos és utcai fülkéken volt a világ szeme (és füle).
Megvolt ám annak is a szépsége, hiszen tudtunk várni a sorunkra, egy hívásra, egymásra, egy beszélgetésre…az alkalomra.
A felgyorsult mindenség ezt emésztette fel elsőként: a türelmünket. Hiszen, mióta minden a helyünkbe jöhet anélkül, hogy kimozdulnánk itthonról beköszöntött az „itt és most, de azonnal” korszak. Türelmetlenek lettünk, és ez lássuk be igen nagy veszteség… valószínűleg egyre kedvezőbb előfizetéseink kockázata … vagy mellékhatása.


„Egy pillanatnyi türelem nagy bajtól óvhat meg, egy pillanatnyi türelmetlenség tönkreteheti egész életedet”

A bolt ajándéka

„ …te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi sem anyakönyvi adatai.
A csoda egészen egyszerűen megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos…”

Három nő, három generáció grasszál a sorok között.
A legifjabb vadul lógázza futáshoz szokott lábait a bevásárlókocsi ülő részébe gyömöszölten. Édesanyja rutinosan lehúzza feje tetejéről a hajráffá avanzsált szemüvegét (már sokszor indokolta e tárgy feljebb emelkedését és egyben pozícióvesztését azzal a közhellyel, hogy hülyeség vagy hiúság…?) és az otthon felejtett, félig megírt bevásárlólistán elmélkedik.
Hiába fogadta meg, hogy amint kifogy valamiből a család, tollat-papírt ránt…ez a rész valahogy mindig kimaradt.
Találomra válogat…ki mit szeret, minek örülne…mi passzol bele a jelenleg futó, ez évben ki tudja hányadik fogyókúrás képletbe, és próbálja bölcsen előretervezni – „gyakorlott” háziasszonyként - hogy mi kell majdan a vasárnapi ebédhez (amit mellesleg édes anyósával remél elfogyasztani…és nem mellékesen megfőzetni).
Az édesanya édesanyja (a láblógázó kis hajadon tekintetében, tehát a nagymama) sokkal alaposabb. Már gonddal tervez előre, nem egy-két, hanem négy személy szükségleteit szem előtt tartva.
Méretet, praktikumot, árfekvést, tápanyagtartalmat, minőséget, színt, szagot…egyszerre figyelembe véve szemeli ki a kosara leendő utasait. Hiába, az ő háziasszonysága nem idézőjeles, a másik kettő még csak felsorakozóban van ehhez.
Évek kellenek Édesanyának, hogy zsigerivé növessze még mindezt magában, láblógázó unokának pedig még évtizedekben mérhető a gyakornoki ideje. Egyenlőre a plasztik gyümölcsök és miniatürizált konyhai kiegészítők közt próbálgatja szárnyait, hogy hamarosan (mikor majd a konyhai kis sámli magassága és az ő centijei a konyhaasztal fölé emelik) élvezettel gyúrja, gyömöszölje majd a nyers tésztát, almát, virslit…akár egyszerre is.
Na szóval, ők hárman, szavak nélküli egyességben araszolnak menetrend szerinti irányban fel-le, majd le-fel a sorok közt.
Kishajadon türelme végéhez közeleg. Figyelmét már nem köti le a bejárathoz legközelebb eső termékcsoportból kezébe helyezett tartós kifli. Anyák napja közel…s ő fennhangon kántálja: -anutám, anutám talád ti…
Édesanya kitalálja, kezébe nyom egy meglepetéstojást és hogy dupla legyen a foglalkoztatottság, valamint az ezzel járó újabb türelmi idő, a másik kezébe az otthon maradt nagytesó jussaként is jut egy. Ezzel már mindhárman elvannak egy darabig.
Hamarosan azonban nagymama, látva kosara telítettségét, megriad az esetleges financiális sokktól, ami majdan a végelszámolásnál érheti, így riadót fúj: - Én végeztem!
A kasszánál, rövid a sor, és nagy a csend, mint általában. (De ott, ahol a minőség olcsóbb, miért is hangoskodna bárki?)
Ők hárman csendben állnak, majd előrelépnek és pakolnak.
Láblógázó a tojásokkal bíbel, Édesanyja rágódik, hogy vajon még mi olyan fontos lehetett azon a félig megírt listán, amit most végleg maga mögött hagy a polcokon, nagymama pedig halmozza felfelé a tucatnyi terméket a bolt széles áruválasztékának jeles bizonyítékaként.
Fel sem tűnik a nagy felpakolásban, az ütemes pittyenések közt, hogy a kocsival együtt unoka, és unokával együtt a két tojás is átslisszolt a kassza túloldalára.
Ironkodás-pironkodás és körömre koppintástól való félelem közepette helyezik a szalagra a terméket…mikor tekintetüket ítészükre merik emelni.
A pénztáros kisasszony azonban rendíthetetlenül és őszintén mosolyog. Bizonygatja, hogy semmi nem történt, nincs hely, idő, eszköz…és legfőképp ok az önostorozásra. Hangja lágy, kedves, megértő…és újra hangsúlyoznám… őszinte.
Édesanya nagy elképedését leplezendő magabiztossággal, „gyakorlott” háziasszonyhoz méltóan leemel egy nagyobb bevásárlószatyrot…és most ő sétál át révületében a kassza túloldalára. De gyorsan eszmél és egy újabb pironkodás kíséretében ezt is a szalagra helyezi gondolván, hogy na ez most már biztosan kiveri a biztosítékot... azonban a kisasszony együttérzően, még mindig rendíthetetlenül kedvesen konstatálja az újabb balgaságot, és megnyugtatja, hogy sokakkal megesik és ennél nagyobb baj ne legyen.
Mikor vásárlója a kártyaleolvasót majdnem leveri, már figyelmesen észre sem veszi…
Bevásároltak, fizettek, visszapakoltak ők hárman, majd elköszöntek, önkéntelenül is további szép napot kívánva a pénztárban maradónak…majd kiérve Édesanya és Nagymama egymásra nézve csak annyit mondanak: - Zavarba jöttem a kedvességétől…nem ehhez szoktam!

Bár nem tudták, és plakátok, szórólapok sem hirdették, de arcukon az aznapi mosoly a bolt ajándéka volt.

Miért is?

A szeretet nagyon fontos dolog, és kortalan. Szüksége van rá mind felnőttnek, mind pedig gyermeknek egyaránt. A különbség kis és nagy ember között csupán az őszinteségben rejlik. Ők nemcsak kérik, de ontják magukból ezt a kincset, ezért (is) csodáljuk őket.

"Mindenki annyit él, amennyit szeretett. Aki szeretetet nem adott, semmit nem adott. Aki szeretetet nem teremtett, semmit nem teremtett" (Lev Tolsztoj)

Zsenge korát meghazudtolandó, szinte folyvást ontja a kérdéseit. Négy évének összes megszerzett tapasztalata sok dologra megtanította, az új ismeretekkel viszont ezernyi kérdőjelet is tapasztott magához. Miértek és hogyanok hada záporoz a sokszor már fásultan felelgető, vagy épp sietősen lepisszentő felnőttekre. Gyöngyszemként megmaradt közülük például: Miből van a füst? Ki kapcsolja fel este az utcai világítást? Mitől világítanak a csillagok? Hol van este a Nap? Miért nincs a kutyaólban fűtés?...
Felnőtt fejjel szinte maradéktalanul megválaszolható mindegyik… de a magyarázatként felhozott tengersok új fogalom egy csöpp ember számára (meg persze a szülőjének is) csak tovább bonyolítja a helyzetet.

Minap egy újabb problémakörrel állított szembe az alábbi kérdés kapcsán: - Mit jelent az, hogy szeretlek?
Hmmm. Hát, ez egy szép szó kisfiam, ha lehet ezt mondani az egyik legszebb. Akkor és annak mondjuk, ha az a valaki fontos nekünk, jó vele lenni, hiányzik, ha nincs mellettünk, örülünk, ha láthatjuk, kevesebbek lennénk, ha őt nem ismernénk. Akit szeretünk azt bármikor szívesen látjuk, segítünk neki ha szüksége van ránk, igyekszünk minél többet vele lenni…de a szeretetérzés kútja kimeríthetetlen…

Erre már érkezik is következő megoldandó probléma: - De akkor miért csak ezt mondjuk, ha ennyi mindent jelent? Na bumm. Még mondja valaki, hogy a gyerekek nem bölcsek, és a jó bornak is idő kell…

Valóban, miért is? Egy szóba tömörítünk ezer érzetet (spórolunk tán a részletekkel, idővel, szavakkal…) de ennek ellenére aztán, még azzal az egy szóval is fukarul bánunk. Nem adjuk könnyen még a rá érdemeseknek sem. Erre a miértre nem tudok választ adni, elodázom a kérdést… és Önökre bízom, mindenki keresse magában a választ. Ha már megvan bennünk az ezer virágot bontó szeretet, akkor miért félünk azt megmutatni annak, aki elültette bennünk a magját?

"Ez a szó: szeretet –
élettel teli valóság;
segít feloldani és feloldódni;
megérteni és megértetni;
megtartani és elengedni."

(Hioszi Tatiosz)

Forog a Föld!

Alig várjuk, hogy megszülessenek...mikor megszülettek alig várjuk az első nevetésüket. Ezt követően már az első lépésekre, majd pedig a szavakra gerjedünk, hiszen ŐK minden napra hoznak magukkal valami szívmelengetően, könnyfakasztóan újat, vidámat, feledhetetlent....

A címben tett megállapítást mi sem támaszthatja jobban alá, mint a napok, hetek, hónapok…évek szinte követhetetlen múlása. Sajnos az időnek nem lehet megállj!-t parancsolni.
Tegnap még azt könnyeztük meg nagy nevetések közepette, hogy milyen édes mosolyt sikerült kicsalnunk egy cseppet sem felnőttes grimasszal a pár hetes pólyásunkból, most pedig már ugyanez a gyermek itt ugarabugrál körülöttem széles vigyorral, és teli torokból slágerel .
Bizton tudom, hogy nem vagyunk egyedi esetek abban, hogy egy helybéli rendezvény óta nálunk szinte napi szinten „..forog a Föld!” . Hol csendesebb, andante hangfekvésben, máskor pedig – a másik Lola rajongót túlkiabálandó- eszméletlen fejhangon…

Szomszédunk az óvoda. A konyha és fürdőszoba ablakunk alatt játszanak a lányok. Érdekes kis világ ez, ahova időnként visszavonulnak. Néha királynők uralkodnak, máskor munkába rohanó szülők oktatják bölcsen csemetéiket, de ami itt és most a lényeg: ebben a sarokban van aztán Zenebutik! Mostanában ugyan Lola „kiabálós dala” a sláger –gondolom a személyes tapasztalások nyomán- de hallgattam én már mosogatás, főzés, fürdőszobai tevékenységek közepette Győzikét Romantikolva, Judyt, Desperado-t és egyéb hazai gyöngyszemeket is az ovis dalok fölé kerekedvén.

Elmondhatatlanul kettős és kicsit vicces érzés, amikor a pici cérnahangok tolmácsolásában elhangzanak az alábbi mondatok: - …szeretem Őt egy életen ááááát! vagy -…szeretem a bőröd illatát….
Jajj ha tudnák! De majd megtudják ha felnőnek, márpedig fel fognak nőni hamarabb is mint szeretnénk hiszen az idő megy tovább mert ugyebár ahogy Lola is megmondta… forog a Föld!

Taposd kicsim!

Szelektív hulladékgyűjtés. Ez, a napjainkra -szerencsére- egyre elterjedtebb kezdeményezés (ami más országokban ugyan már rég kinőtt ebből a pozícióból...) a jövőnk. A miénk is...de legfőképp a gyerekeké azthiszem. Nekünk átállnunk kell erre, neki csak ráállni az általunk mutatott útra. Nálunk ovis szinten indul egy palack- és kupakgyűjtő dömping, cselesen...hogy miért? Elmesélem....

Nálunk mostanában napi szinten lelkesen, szülői engedéllyel a „zsebükben” taposnak a gyerekek.
A huszonegyes és huszonnyolcas tappancsok, kisgazdáik elszántságát a betonra vezetve kíméletlenül lapítják, tömörítik, tiporják az itthon fellelt flakonokat. Hogy miért? Az óvoda az „oka”! Talán egy hónapja annak, hogy kisebb-nagyobb zsákok fogadják az oviba lépőket már a kapunál. A kihelyezésüket követő lassú eszmélés és kezdeti keveredések után mára már teljesen beindult a gyűjtés. Ami valójában persze nem is gyűjtés…illetve elsősorban nem az, sokkal inkább nevelés, álruhában. Óvodást és szülőt egyszerre -és egymáson keresztül- nevel a helyes hulladékkezelésre.
Mostanra már megvolt az első elszállítás is, és kiürültek a zsákok. DE nem hosszú időre! Alig egy nap elteltével újra beindult a kupakolás, taposás és megint csak nőni kezdett a halom. Most már úgy érzem, nem mi vagyunk a zsákokért, hanem azok vannak értünk (hiszen a rengeteg ásványvizes palack sem a mi kukánkban foglalja a helyet).

Ugyan apró kupacok ezek a nagy szeméthegyekhez mérve, de a kezdeményezés nagyon jó. A szétválogatott műanyag palackokért némi pénzt is kapnak az ovik, de a lényeg az, hogy a kicsik már idejekorán megtanulják, megtapasztalják a szelektív gyűjtés módját, lehetőségét.
Ezért hát mindenki bátran bíztassa gyermekét: -taposd Kicsim, taposd csak! Pár hét elteltével pedig már bíztatni sem kell, megy magától a dolog.
Zárszóként Saint-Exupéry Kishercegének szavait idecsempészve, bíztatok mindenkit hogy folytassuk amit elkezdtünk, hiszen : „Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is!”

(Sz)óda a tévéhez

Nemrég túlestem életem és szülőségem első szülői értekezletén a óvodában. Nagy élmény volt (de tényleg) a kicsi széken kuporogva, laza körben ülve az óvónéniket hallgatni élénk figyelemmel. De most nem ez a lényeg. A menetrendszerű beszámolókat követő kötetlen beszélgetés közben került szóba Ő kinek említésére sztorik és panaszok zengték be a csoportszobát, és akiről szólnék most Nektek is.

Nem szép dolog senkit sem kibeszélni a háta mögött ( a szemébe nézve pedig, nagy bátorság), de ennek ellenére én pont ezt fogom tenni Vele.
Vele, aki most is itt „ül” velem szemben és üres, szürke tekintetében látom magam. Életjelet nem mutat (mert én nem akarom) de hangtalanul is uralja a teret.
Kaphatunk Tőle szinte bármit ha akarjuk ezt, ő viszont eztán minden joggal felhatalmazva nem kér, hanem egyszerűen elvesz tőlünk dolgokat. Időt, figyelmet, értékes pillanatokat…. Kicsit olyan ez, mintha lenne egy saját bejáratú fekete lyuk a nappali sarkában, ami elnyel olykor egy-egy részt észrevétlenül az életünkből. Ereje pont ebben rejlik, az észrevétlenségben. Irigye vagyok mindazoknak, akik nem állnak személyes kapcsolatban Vele. De hogy ki ő? A (hazánkban) tavaly épp ötvenedik születésnapját ünneplő televízió.

A gondolati csíra, hogy a lakásban található tévék számát és üzemidejét radikálisan lecsökkentem, már bennem/bennünk is megfogant.
Félreértés ne essék, nem szeretnék most semminemű negatív kampányt indítani, ismerem az egy fecske nem csinál nyarat hasonlatot. De gondolkodjunk el ezen. A tévé már régesrég túlnőtte kezdeti céljait. Semmi bajom azzal, hogy rendszeresen informálódunk a segítségével, de a céltalan bámulás bőszít. Nagyfiam nemrég elérte azt a kort, hogy jöhet a mesemesemese és mese minden mennyiségben. Esténként olvasunk de tudom, hogy saját magamnak köszönhetem azt, hogy reggelente az oviba indulásig fölém kerekedett Sam a tűzoltó, Thomas és barátai vagy éppen Arthur… nincs időm ilyenkor, szaladgálok készülődök, terepet rendezek… de nem mentegetőzök. A folyamat elindult. A baj akkor következik be, amikor ez az átkos láda fölébe kerekedik a többi napszaknak, programnak, teendőnek… és végül az emberi kapcsolatoknak is.

- Nem megyek most ki az udvarra mert…,- majd összepakolok ha vége van a …..,- anya nem látom Tőled a ….,- anya nem hallom Tőle a …..,- hazaérünk mire kezdődik a …..,- most nem érek rá mert nézem a…
Ismerős valamelyik mondatkezdemény? Sajnos én hallottam már egyiket, másikat és egyáltalán nem voltam tőle boldog. Ehhez még hozzájött –megjegyzem pont jókor- mintegy megerősítésként és ráeszmélésként Roald Dahl verse…és ez ütött.
Eljött a nyár, sokáig van világos, jó az idő, ezer a lehetőség udvaron - falun belül, és kívül egyaránt. Döntöttem: a tv nappal alszik! Télen kezdeni a „leszokást” kevéssé szerencsés a korai sötétedés miatt, de a nyár a lehetőségek évszaka  ! Hajrá! Kapcsoljuk ki…vagy ami mégjobb, be se kapcsoljuk míg be nem sötétedik odakint (aztán meg mehetünk aludni  ).
Bizonyos kor fölött ugyan a szülői ösztöke -az életmód ezirányú megváltoztatására nézve- kissé gyenge (sőt hatástalan) lehet de az ovisok és kisiskolások még jól formálhatók!

További érvek helyett álljon itt tehát az abszurdba hajló Meghökkentő Mesék írójaként elhíresült Roald Dahl kedves verse Varró Dániel nagyszerű fordításában:


Varró Dániel: Tanács a televíziózással kapcsolatban
/Roald Dahl versének fordítása/

Az a legfontosabb dolog
(A gyerekekre gondolok),
Hogy SOHA, SOHA nem szabad,
Hogy tévéműsort lássanak –

Sőt, legjobb, ha a bárgyu láda
Már be sem kerül a szobába.
Amerre csak jártunk, a tévét
A gyerekek szájtátva nézték.

Két-három óra meg se kottyan,
Csak néznek, míg a szemük kipottyan.
(Múltkor is láttunk egy helyen
Tíz szemgolyót a szőnyegen.)

(…)

Ó, persze, tudjuk, csendbe vannak,
A falnak fejjel nem rohannak,
Nem kezdik egymást hasogatni,
Hagynak nyugodtan mosogatni,

Míg fő az étel, hűl a lekvár –
De azon eltűnődtetek már,
Hogy ez a rémséges doboz
Miféle dolgokat okoz?

ELSORVASZT MINDEN ÉRZETET!
MEGHAL BELÉ A KÉPZELET!
Az észt betömi, eldugítja!
A gyereket úgy elbutítja,

HOGY TÖBBÉ BIZTOSAN NEM ÉRT MEG
TÜNDÉRVILÁGOKAT, MESÉKET!
Az agya lágy lesz, mint a sajt!
FEJÉBEN DUDVA, GAZ KIHAJT!
NEM IS TUD MÁST, csak nézni majd!


„Na jó! – mondjátok majd. – Na jó!
De ha a televízió
Nincsen, mivel foglaljuk el
A drága gyermekünk, mivel?”

Ezt fogjuk akkor válaszolni:
Míg nem volt még e bamba holmi,
Míg e szörnyet fel nem találták,
Mit csináltak vajon a drágák?

Hát elfelejtettétek volna?
Ezt mondjuk lassan, szótagolva:
OL... VAS... TAK...! És OLVASTAK és
OLVASTAK, s még ez is kevés

Volt nekik, OLVASTAK tovább!
Fél napjuk olvasásból állt!
A polc könyvekkel volt tele,
A föld, az asztal is vele,

S az ágy mellett, a kisszobába
Még több könyv várt elolvasásra.
Sok szép mese, volt benne sárkány,
Volt indián, cet és királylány,

Kincses sziget, és messzi partok,
Hová sok csempész lopva tartott,
Kampó kezű, komor kalózok,
Egy elefánt, ki csak hallózott,

És rémes, éhes kannibálok,
Üstbe ki tudja mit dobálók...
Mily könyveken busult-vidult, ó,
Az a sok régi-régi lurkó!

Hát kérve kérünk titeket,
A tévékészüléketek
Dobjátok el, s mi hely marad,
Oda tehettek polcokat
(…)

Az 5+4 csoda

Mondják, hogy a nagy gondolatokat a legtöbb esetben hétköznapi történések hívják életre. Most nekem is jutott egy ilyen pillanat egy tévéműsor kapcsán. Az általa gerjesztett gondolataimat osztom meg most minden felnőttel.

Egy télközépi, kissé nyűgös, vontatott nap végén, a háromévessel vívott nagy akarat és erőfitogtatós harcot követően lerogytam a tévé elé. Kapcsolgattam és talán a közös vonásokat keresve leragadtam egy kisgyermekes család története előtt.

Emberi történetek. Jelen esetben 9 kis ember és szüleik, nagyszüleik a főhősök. Hogy valóban hősök lennének? A ragyogó, boldog szemeket látva úgy gondolom, sokkal többek ennél. A filmbeli – eleinte meddőnek mondott - házaspárnak megszületett első, hőn vágyott gyermeke, aztán két év múlva orvosi segítséggel még négy csöppséggel gyarapodtak. A kicsik fél évesek sem voltak, amikor a szülők újabb kicsit szerettek volna a szeretetükkel melengetni… újabb orvosi segítség… ismét ikrek. Négyes ikrek!
Külső szemlélőnek eszement iramot diktáltak/-nak a babák, akik egy kivétellel három év alattiak. Mindenhol kiságyak, játékok, pelusok, cumik, cumisüvegek, mancs nyomok, kúszó-mászó, kacagó-bömbölő csöppségek… (szemeim előtt életre kelni látszott a havat lapátolni hóesésben - hasonlat!)

Lássuk be kicsit ijesztő ez az életkép, de - sűrű szemtörölgetés közepette - néztem a sok mosolyt, simogatást, játékot, pajkoskodást, gyerekek felé fordulást, odaadást és elszégyelltem magam. Körbenéztem és már egyáltalán nem tűnt őskáosznak a nappaliban uralkodó kis rendetlenség. A mellettem durmoló akaratgombócra sem tudtam már haragudni. Olyan gyorsan felnő úgyis, és én meg olyan sokszor pazarolom ezt a rövid időt mindenféle fontosnak vélt felnőttségekre… szeretnék változtatni. Irigyeltem tőlük az ő kis káoszukat, a rájuk ragyogó gyerekmosolyt, a színes, örökmozgó hangyabolyt … de miért?

Hiszen nekem is van! Itt van ez a két kis aprónép a maga édes, huncut mosolyával, rosszaságaival, mindennapi csodáival… csak az ember fia meg lánya sokszor vak, meg telhetetlen, és persze a szomszédé mindig is zöldebb volt van és lesz. Hajlamosak vagyunk a velünk történő mindennapi jó dolgokat természetesnek venni, de gondoljunk csak bele egy pillanatra mit éreznénk, ha azt mondaná valaki, hogy csiribi-csiribá egy időre elveszem tőled azt, ami a tiéd. Nem láthatod, ahogy reggel kievickél gyermeked az ágyából, ahogy majszolja maszatos arccal a reggelit, ahogy segíteni próbál, nem hallhatod köszöntését, kérdéseit, okfejtését, sírását-nevetését… Neked is nagyon rossz lenne, ugye?

Ennek tükrében már máshogy látom őket, a 9+2 –es kis családot. Velük örülök az őket ért áldásnak, de én is szerencsés vagyok, hiszen van aki szeret és van akit viszontszerethetek.

Zárógondolatként kéne valami bölcs párhuzamot vonnom…saját kútfőmből már kihoztam amit most tudtam, ezért előszedem az egyik kedvencemet :

„Az emberi szívnek nincs nagyobb boldogsága, mint boldogságot látni,
melynek alkotói mi vagyunk.”
Eötvös József

Azt hiszem ennyi a titok.

Május első vasárnapja

Anyáknapja alkalmából ragadtam tollat, hogy köszöntsem Őket... és magamat is ezzel. Nem a klasszikus értelemben vett köszöntés kerekedett ki belőle, csupán egy hétköznapi gondolathalmaz... szeretettel mindenkinek !

Május első vasárnapja…

Már régen elhatároztam, hogy áprilisban az Anyák napjáról szólok, azonban most már, hogy pár perce itt ülök valami szikrára várva tudom, hogy ez egyáltalán nem könnyű. Pillanatnyi megtorpanásom oka nem az, hogy nem lenne mit írnom és nem tudnám mivel magasztalni az édesanyákat…éppen ellenkezőleg, szinte összefoghatatlan az amit el kéne mondanom! Abba viszont mindeddig nem gondoltam bele, hogy amit róluk írok, azt valójában már magamról is elmondhatom és ez egy kicsit ellentmondásos helyzet. Az ő dicsőítésük lényegében nekem is szól…furcsa egy dolog.
Butaságnak tűnhet, nem is értheti ezt meg senki addig, míg saját bőrén nem tapasztalja meg, hogy hátrahagyva a gyermeki szerepet „hirtelen” valakinek az anyukája (vagy apukája) lesz. Szép és nehéz küldetés az biztos. Annyi minden kavarog a fejemben amikor az édesanya szót ízlelgetem. Nem igaz, hogy a szó szoros értelmében mindennap ünnep, mert mindenhol vannak nehéz napok, hetek, életciklusok, amelyek próbára teszik a családot, de most mégsem erre gondolok. Eszembe jutnak a közelemben élő anyukák és az elmúlt három évben megélt dolgok. Sokan mindaddig elmentünk egymás mellet az utcán, a boltban a mindennapokban mígnem meg nem tudtuk, hogy „Ő is..” . A babavárás, az anyaság varázsa családon kívülre is elér. Nagyon sok barátságot sző, mintegy „sorsközösséget” hoz létre az egyre gömbölyödő kismamák (meg persze kispapáik) között, és ezek legtöbbje kitart hosszú-hosszú évekig. Egymás mellett nőnek fel gyermekeink, és mindig van legalább egyközös témánk, ŐK. …hiszen nélkülük Anyák napja sem lehetne, nem?

A képek, melyek elém szaladnak e téma kapcsán, nagyon kedvesek. Látok anyukát, akinek kicsordul a könnye mikor kibújik az első fog, látom amikor féltőn szalad gyermeke mellett aki most fedezi fel kismotorján a sebesség varázsát. Látom őket, amikor hintáztatnak, homokoznak, letörölgetnek, megitatnak, étellel kínálnak, simogatnak, vígasztalnak, átölelnek, megvédenek, elkísérnek, elengednek, dorgálnak és engesztelnek......A végtelenségig folytathatnám, de millió a mozzanat…egytől egyig mind csordultig érzelemmel, és szeretettel a kicsi felé még akkor is, ha abban a pillanatban ez inkább nevelés mint pajtásság.
De nem csak ezt látom. Látom a nagymamákat is, aki szintén édesanyák, a mieink.
Most megint össze-vissza csaponganak a gondolataim, mert nekem az Anyáknapja még mindig az én anyukámról szól és nem rólam. Mi Neki mondunk köszönetet ezen a napon mindenért, megkönnyezve az ő öröm könnyeit. Az ember sajnos hajlamos bizonyos dolgokat nem kimondani, kimondatlanul is nyilvánvalónak venni az év legtöbb napján, ezzel én is így vagyok. Ezért legalább ezen a napon lassítsunk kicsit, álljunk eléjük és köszöntsük őket tiszta szívvel, szeretettel és legalább annyi őszinteséggel, mint ahogyan azt óvodásként, hurkapálcás papírvirágot szorongatva tettük.

„Üres a kis csókafészek egy májusi reggel
Az öt vidám csókagyerek, tán világgá ment el.

Csóka mama szívdobogva keresgette őket,
De nem látták sem a nyuszik, se a fürge őzek.

Jönnek! –szólt a kakukk, ki a legmesszebbre látott
Kis csőrében mindegyik hoz egy-egy szál virágot.

Hol voltatok? – szól az anyjuk s megcsuklik a hangja…
Neked hoztunk virágot, mert ma van Anyák napja !”


VBP

Beszélsz "táj"-ul?

..kicsi ország Magyarország… de ahhoz viszont elég nagy, hogy könnyedén belefussunk hazánkbelivel egy olyan diskurzusba melynek során kérdőjelek garmadája villódzik szemünk előtt sikítva kiáltva, hogy -ezmegmirőlbeszélittnekem?...
Nnnna, ennek mentem most egy kicsit elébe!

A téma az utcán hever….valóban! és mondják azt is, hogy kicsi ország Magyarország… de ahhoz viszont elég nagy, hogy könnyedén belefussunk hazánkbelivel egy olyan diskurzusba melynek során kérdőjelek garmadája villódzik szemünk előtt sikítva, hogy -ezmegmirőlbeszélittnekem?

Manapság ugyanis igen ritka, hogy egy település lakosságának nagyobb hányadát alkotják a tőzsgyökeresek, egyre több a –paksiasan szólva- „gyüttment”. A szerelemnek, munkának, bölcsülési vágynak köszönhetően az én barátaim egy része is elkerült az ország másik felébe, és az ország másik fele is termett számomra új kapcsolatokat. A korábbi közösségekből kiszakadt emberkék pedig batyujukban magukkal visznek mindent, mit addig megtanultak. A „tanítók” (család, barátok, tágabb közösség) viszont mindenhol, településenként és régiónként másképp „oktatnak”, ez a változatosság pedig könnyen tetten érhető szavainkban.

Hogy felvetésemet méltón alátámogassam, papírt és tollat ragadva górcső alá vettem minden diskurzust, mit ismerőseimmel folytattam mind élőszóban, mind pedig billentyűzet segítségével (hiszen van köztük is gyüttment szépszámmal). Kaptam így tarsolyomba szedresi, bölcskei, madocsai, pesti, békéscsabai, váraljai, szegedi, pusztahencsei, dunaszentgyörgyi…. és még kitudjahonnanszármazó szavacskákat, s ezek közül a legvadabbakat összegyúrván a következő kis mese született:

Csóré külbécs –akit barátai kágyillónak vagy csurdé csigának is becéznek- egy reggel nagyon fityorosan ébredt. Lerúgta magáról a lazsnyakot (mit sokan pónnyusként tartanak számon), és lemászott a lakhelyéül szolgáló bizserefáról. Minekutána kinyújtóztatta elgémberegett tagjait a tányericához érvén jobbra sederedett, átkúszott a furik alatt (ami közvetlen a tombáchoz támasztatott s alatta számálatlan zagyik hevert) és célba vette a limányt. Ennek kétes tisztaságú vizében megmártózván egyre csak azon gondolkodott, hogy előző éjjel mekkora cuháré volt bögőcséknél és mily’nyekenyóka is volt az a kis csurdécsiga-lány akit a nenéje mutatott be néki. Megmosdott –gondosan magával hozta otthonábol a szapajt- oszten kiterült egy jobb sorsra érdemes, kihajított teás findzsa árnyékában. Nagy semmittevésében e pacuha külbécs megfeledkezett az óvatosságról így nagyhirtelen szembe találta magát iromba tyutyuval, aki épp a közelben szetetett.
Nosza ekkor lett ám nagy riadalom! Csóré külbécs világolt ahogy csak bírt arról, hogy biz nála sokkal ízletesebb étek a ress puttyangó vagy a tikmony és a makuka is….de ez a negyéhetős tyutyu tántoríthatatlan volt. Bekebelezte e belekete egyedet kinek emlékére az a kis bászli csurdécsiga-lány egy kacsalibrit ültetett a kompérföld által határolt szépemlékű limány mellé.

Namármost, he ezt nem én írom le akkor őszintén szólva fogalmam sincs, hogy csórét eszik-é vagy isszák, és iromba tyutyu egy felbőszült indián törzsfőnök, vagy pedig egy félelmetes fenevad. Kíváncsi lennék, hogy vannak ezzel mások, de hogy a játék tisztességes legyen, az alábbi kis szószedettel minden kíváncsiskodónak megfejthető e nem túl színvonalas történet, melynek bolondosságát éppen a tájszavak elegye adja.

csóré külbécs,kágyilló vagy csurdé csiga: meztelencsiga
fityoros: jókedvű,vidám
lazsnyak, pónnyus: durva szövésű pokróc
bizserefa: villanyoszlop
tányerica: napraforgó
furik : talicska
tombác: oszlop
limány: pocsolya,sár
cuháré: mulatozás
nyekenyóka: gyámoltalan
szapaj: szappan
findzsa: csésze,bögre
pacuha: rendetlen
szetet: csinál valamit,matat
iromba tyutyu: kendermagos tyúk
világol: hazudik,füllent
ress puttyangó: friss pöffeteg
tikmony: tojás
makuka: szotyi
belekete: kissé bolond
bászli : gyámoltalan
kacsalibri: hóvirág
kompér: krumpli

Fentieknek köszönhető talán, hogy jó egy hónapja gondolataimban a villanyoszlop már bizserefaként, a napraforgó tányericaként van jelen és könnyedén le irombatyutyuzok minden, az utamba kerülő baromfit….(miközben gyermekem néz rám értetlenül, hogy akkor az ő tyúkjai merre vannak?!)