A bolt ajándéka

„ …te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi sem anyakönyvi adatai.
A csoda egészen egyszerűen megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos…”

Három nő, három generáció grasszál a sorok között.
A legifjabb vadul lógázza futáshoz szokott lábait a bevásárlókocsi ülő részébe gyömöszölten. Édesanyja rutinosan lehúzza feje tetejéről a hajráffá avanzsált szemüvegét (már sokszor indokolta e tárgy feljebb emelkedését és egyben pozícióvesztését azzal a közhellyel, hogy hülyeség vagy hiúság…?) és az otthon felejtett, félig megírt bevásárlólistán elmélkedik.
Hiába fogadta meg, hogy amint kifogy valamiből a család, tollat-papírt ránt…ez a rész valahogy mindig kimaradt.
Találomra válogat…ki mit szeret, minek örülne…mi passzol bele a jelenleg futó, ez évben ki tudja hányadik fogyókúrás képletbe, és próbálja bölcsen előretervezni – „gyakorlott” háziasszonyként - hogy mi kell majdan a vasárnapi ebédhez (amit mellesleg édes anyósával remél elfogyasztani…és nem mellékesen megfőzetni).
Az édesanya édesanyja (a láblógázó kis hajadon tekintetében, tehát a nagymama) sokkal alaposabb. Már gonddal tervez előre, nem egy-két, hanem négy személy szükségleteit szem előtt tartva.
Méretet, praktikumot, árfekvést, tápanyagtartalmat, minőséget, színt, szagot…egyszerre figyelembe véve szemeli ki a kosara leendő utasait. Hiába, az ő háziasszonysága nem idézőjeles, a másik kettő még csak felsorakozóban van ehhez.
Évek kellenek Édesanyának, hogy zsigerivé növessze még mindezt magában, láblógázó unokának pedig még évtizedekben mérhető a gyakornoki ideje. Egyenlőre a plasztik gyümölcsök és miniatürizált konyhai kiegészítők közt próbálgatja szárnyait, hogy hamarosan (mikor majd a konyhai kis sámli magassága és az ő centijei a konyhaasztal fölé emelik) élvezettel gyúrja, gyömöszölje majd a nyers tésztát, almát, virslit…akár egyszerre is.
Na szóval, ők hárman, szavak nélküli egyességben araszolnak menetrend szerinti irányban fel-le, majd le-fel a sorok közt.
Kishajadon türelme végéhez közeleg. Figyelmét már nem köti le a bejárathoz legközelebb eső termékcsoportból kezébe helyezett tartós kifli. Anyák napja közel…s ő fennhangon kántálja: -anutám, anutám talád ti…
Édesanya kitalálja, kezébe nyom egy meglepetéstojást és hogy dupla legyen a foglalkoztatottság, valamint az ezzel járó újabb türelmi idő, a másik kezébe az otthon maradt nagytesó jussaként is jut egy. Ezzel már mindhárman elvannak egy darabig.
Hamarosan azonban nagymama, látva kosara telítettségét, megriad az esetleges financiális sokktól, ami majdan a végelszámolásnál érheti, így riadót fúj: - Én végeztem!
A kasszánál, rövid a sor, és nagy a csend, mint általában. (De ott, ahol a minőség olcsóbb, miért is hangoskodna bárki?)
Ők hárman csendben állnak, majd előrelépnek és pakolnak.
Láblógázó a tojásokkal bíbel, Édesanyja rágódik, hogy vajon még mi olyan fontos lehetett azon a félig megírt listán, amit most végleg maga mögött hagy a polcokon, nagymama pedig halmozza felfelé a tucatnyi terméket a bolt széles áruválasztékának jeles bizonyítékaként.
Fel sem tűnik a nagy felpakolásban, az ütemes pittyenések közt, hogy a kocsival együtt unoka, és unokával együtt a két tojás is átslisszolt a kassza túloldalára.
Ironkodás-pironkodás és körömre koppintástól való félelem közepette helyezik a szalagra a terméket…mikor tekintetüket ítészükre merik emelni.
A pénztáros kisasszony azonban rendíthetetlenül és őszintén mosolyog. Bizonygatja, hogy semmi nem történt, nincs hely, idő, eszköz…és legfőképp ok az önostorozásra. Hangja lágy, kedves, megértő…és újra hangsúlyoznám… őszinte.
Édesanya nagy elképedését leplezendő magabiztossággal, „gyakorlott” háziasszonyhoz méltóan leemel egy nagyobb bevásárlószatyrot…és most ő sétál át révületében a kassza túloldalára. De gyorsan eszmél és egy újabb pironkodás kíséretében ezt is a szalagra helyezi gondolván, hogy na ez most már biztosan kiveri a biztosítékot... azonban a kisasszony együttérzően, még mindig rendíthetetlenül kedvesen konstatálja az újabb balgaságot, és megnyugtatja, hogy sokakkal megesik és ennél nagyobb baj ne legyen.
Mikor vásárlója a kártyaleolvasót majdnem leveri, már figyelmesen észre sem veszi…
Bevásároltak, fizettek, visszapakoltak ők hárman, majd elköszöntek, önkéntelenül is további szép napot kívánva a pénztárban maradónak…majd kiérve Édesanya és Nagymama egymásra nézve csak annyit mondanak: - Zavarba jöttem a kedvességétől…nem ehhez szoktam!

Bár nem tudták, és plakátok, szórólapok sem hirdették, de arcukon az aznapi mosoly a bolt ajándéka volt.