Azért vagy itt, hogy mindent láss!

 

"Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj, hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj!"
Ez a sor ugrott be, miközben próbáltam ráncba szedni a gondolataimat... ha elolvassátok, talán érthető lesz a miértje is!

A nézéshez a látóknak nem kell különösebb tehetség. Az ébredést követően mindannyian – jobb esetben - legalább résnyire nyitjuk a szemünket, hogy attól kezdve lámpaoltásig hadd dübörögjenek kéretlenül is befelé az információk. Ehhez még figyelemre sincs szükség.
Napi kötelességteljesítésünk során szeljük a teret gyalog, kerékpáron, autóval, vagy épp busszal. Sok helyet és embert látunk, nincsenek határok, ennek adománynak kellene lennie.
Van, hogy utunk során elénk kerül egy idős ember, mellénk ül a buszon egy anya a gyerekével, vagy egy másikat szórakozottan körmölve találunk a váróban, míg az ügyintézőre vár. Lehet ez csak ennyi, ha beérjük ezzel. Felületes információ, nem vagyunk többre nyitottak, mert épp oda akarunk már érni, le akarunk már szállni, ki akarunk maradni…
Épp úgy, mint mikor egy álmos hétfő reggel, behúzott nyakkal és elgémberedett tagokkal a meleg munkahelyre igyekszel, egyre gyorsabban szaporázva a cél felé. Csak a célt látod, az utat naponta letudod. DE ilyenkor, ha mégis eszmél az agy, és a szem tágabbra nyílik, észreveheted, ahogy eléd hull egy sárga levél, aztán még egy, majd még több tucat a hársfa alá értedben. Ebben a rebbenő arany esőben állva, már mit számít a hétfő és a hideg sem citeráz a hátadon, melegedhetsz a szürke hajnalban ragyogó, vakítóan sárga levelek talmi melegénél. Nem is kell ennél szebb kezdete a napnak, és ehhez csak látnod kellett… meglátnod a szépet a nagy rohanás közben.

DE ha ezt észreveszed, akkor lásd már meg azt az idős embert is, aki messziről mosolyog feléd. Lásd, hogy Neked örül, mert van végre kihez szólnia. Csak pár szó kell, egy torpanásnyi pillanat. Ne zárd be előtte magad.
Aztán ha a buszon egy kicsit jobban odafigyelsz, és a zötykölődést kizárva felemeled a fejed, láthatod, hogy melletted ülő anya és gyermeke korántsem csendben ül. Élénken cserélnek eszmét egy titokzatos, ritka nyelven, kézzel-szemmel-arccal. Jelelnek. A kislány mutogat, mosolyog, grimaszol…az anya bólogat, fejet ráz…ért mindent. Választ küld hangtalanul. Szinte egész úton „beszélgetnek”, már-már szégyenled is, hogy rájuk tapadva, a szemeddel hallgatózol. Szójáték nélkül is elbűvöl ez a hangtalan-összhang. De ha nem figyelsz rájuk, nem látsz, csak nézel, észrevetted volna?
Harmadszorra pedig látni kell a nőt, aki a hivatalban szórakozottan körmöl, fejében ezer gond dübörög, dolga végeztével mégis egy papíron nyomot hagy az utána érkezőknek:
"Kellemes ünnepeket és boldogabb új évet mindenkinek!"
Így legyen! És kívánom azt is ennek a mindenkinek, hogy vegye észre, lássa meg eztán a mindennap kis csodáit, mert ugyan lehet ezek nélkül jól élni…de nem érdemes.

A csodák mindig halkan zörgetnek ajtódon. Ha azt mondod, csak a szél zúg odakint, kavics koccant az üveghez, vagy néhány száraz falevél rezzent a földön, ha ülve maradsz, a csoda kívül reked. Te nem nyitottál ajtót neki. /Szepes Mária/

Az alma

"Mosolyogjatok egymásra, a férjetekre, a feleségetekre, gyermekeitekre, válogatás nélkül minden embertársatokra - s ez segít majd, hogy kibontakoztassátok egymás iránti szereteteteket."
(Teréz anya)

Fent nevezett gyümölcs is csak egy volt a többi piros alma közül, akik a gyümölcskosárban várták a beteljesülést. A véletlen hozta, hogy rá esett a választás, talán aznap ő csillogott a legszebben, vagy épp az ő pirosa ragyogott a legharsányabban…nem tudom. Egy mozdulattal …és kósza gondolattal a nehéz nap előtt, mondván: – Jó lesz az még! - belesüllyesztettem a pakkomba.
Komoly munkára készültem többedmagammal, segíteni mentünk…csapatosan. A kis családi ház, ahová indultunk, már sok dolgot látott, most a betegség és a bizonytalanság tölti ki faltól falig. Ha egy anya beteg, a család is beteg… a kis házban három a gyerek, kell a segítség. Segítség, amit nem kértek, önként kínáltuk fel. Dolgos nap állt délutánra mögöttünk, volt olyan óra, amikor tizenegy lány/asszony szépítgette, takarította, rendezte a szobát-konyhát-portát. Mindegyikőjüknek (akár a helyszínen, akár az intézményben segítettek) egytől-egyig köszönöm még egyszer, hogy ilyen nagyszerű példát mutattak emberségből. Nap végére a beteg anyuka egy tiszta és egészséges házban pihenhetett meg, és csak remélni merem, hogy a napfénnyel együtt egy kis reményt is becsempészhettünk a meszelt falak közé.

…utasom, az alma persze mindent látott és hallott. A nagy lendületben, éhségre nem is gondolva sikeresen a táska alján felejtődött, ezért a következő napnak újfent együtt vágtunk neki. Kilövésre (vagy bevetésre) készen innen hamarosan a zsebembe került - egy állomással közelebb a célhoz - és így kísért naphosszat.

Nem tudom, hogy írhatok e igazán róla…de mégis…aznap egy fedél nélküli társunk segítése lett a közösségi cél. Az „egységben az erő” nem üres frázis! Az egyenruhások és a segítők összefogtak, és jutott egy tál étel a napok óta éhező férfinak, akit aztán tisztán és új ruhában-cipőben haza is fuvarozott a yard.

…zsebalmám persze most is mindennek tanúja volt. A két nap történéseitől megbölcsült, és kellően áhítattal telt gyümölcsömet szem elé helyeztem ügyintézés közben az asztalra, hogy – na akkor majd most…!

Napi utolsó ügyfelem egy anyuka két picivel. A nagyobbacska ügyesen helyet foglal a széken, a kicsi el nem engedné anyuját. Meg sem szólal, csak bújik, mígnem észre nem vesz valamit, ami beindítja a mimózaság leple alatt megbújt elemi ösztönöket.
- Ajmaaaaaaa!
A felkiáltást megerősítendő, félreértésre esélyt sem adva egész testtel belendül a céltárgy - jelen esetben célgyümölcs - irányába.
Ekkor már kétségem sem lehet előző napi választásomat illetően. Ennek az almának küldetése volt…és - bár megjárva sok mellékutat - az apró gyerekkézben be is töltetett!

180 fok

„Nézz hosszan egy gyermek arcára, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik. /Ancsel Éva/”
…ezt az idézetet kerestem emlékeim közt a kórházi ágyon ülve - amelyet fiammal osztok meg már második napja, éjjelente fejtől lábig és lábtól fejig. Eszembe jutott, hiszen az élet már megint példát mutatott.

Állok a félhomályos kórházi folyosón. A hely szűk, jobbról és balról is ajtók, mögöttük egy-egy kis beteg. Lecövekeltem egy üvegajtó előtt, és bámulok befelé, a gyermek mintás üvegmatricák közt helyezgetve tekintetemet a jobb belátásért. Leskelődök. Naponta pont annyiszor, ahányszor elmegyek a szoba előtt.
A nagy helyiség közepén, az ablak előtt álló egyetlen rácsos kórházi ágyban egy kisbaba alszik, játszik, sír, nevet… aszerint,éppen mit súgnak neki az angyalkái. Az ágy mellett a polcon pelenka kupac, kis ruhák, ápolási kellékek és némi játék… összességében (ha a kórházi helyszíntől eltekintünk) semmi szokatlan. Mondhatnánk, hogy minden a legnagyobb rendben. Ennyi erővel akár meg is fordulhatnék, és 180 fokkal arrébb nagy vonalakban ugyanez a kép fogadna egy angyali, hurkás kisbaba szobájába nézve.
De valami mégis más, nem hiába toporgok itt naponta többször jómagam… valamint szinte minden anyuka (és kis beteg). Innen valaki hiányzik. Észreveszik ezt már alig egy nap után a gyerekek is.

A baba - Annuska -, aki minden figyelmet mágnesként vonz, egyedül van.
Itt hagyták… nem kellett senkinek. Pontosabban egy valaki lemondott róla, ezért már a startvonalnál fricskát mutat neki az élet.
Nap-, hét- és hónaphosszat egyedül… míg a többi szobában minden kicsi körül legalább két szorgos és szerető kéz motoz, vigyázva annak minden mozdulatát.

Annuska nyitott, bizalommal, vágyakozással teli tekintettel néz mindenkire a hangulat javítóként feltapasztott gyerekmintás matricák mellett… és csak találgatni lehet, mire gondol. Talán arra, hogy: - Bejössz hozzám? Felveszel? Fáj a pocakom, megvigasztalnál? Vagy csak egyszerűen: - Lehetnék a Tiéd?
Nem mehetünk be, nem vehetjük fel, nem adhatunk neki egy kis szeletet sem a jóból. Az üvegajtó is csak nagyon ritkán marad nyitva, társasága pedig csak akkor van, ha etetik, pelenkázzák, vizsgálják vagy fürdetik. - Nem szabad kötődni hozzá! – mondják a nővérek… és mi megértjük (hiszen egy ilyen kicsi embernek mekkora fájdalom lenne újra és újra elszakadni), de nem fogadja el egyikőnk sem ezt ilyen könnyen. A kislány sorsa elkezdődött, pedig itt még megmenthetné valaki odaadó szeretete…

Elfordulok sokadszorra is a párás üvegtől száznyolcvan foknyit… ahol a másik babaillatú szobában a kacagó kis hurkást éppen most öleli magához szoptatni az édesanyja.
…kegyetlen kontraszt.

Mi, Ti, Ők

Változnak az idők...halljuk ezt sokszor. Régen én is laza fintorral hallgattam anyám, nagyanyám "bezzeg az én időmben..." kezdetű beszámolóját. Most már én nosztalgiázok, vágyok vissza az egyszerűbb és szorosabb kapcsolatokat fűző múltamba. De nem időzhetek ott sokat, maximum meríthetek egy kis erőt, hiszen itt várnak rám a gyerekek, az ő értékeiket, emlékeiket most van idő megteremteni. Sajnos ez egyre nehezebb, ha körülöttünk rohan minden és mindenki, mint a mérgezett egér...

MI a nyolcvanas években voltunk gyerekek. Házunkat nem védte száz lakat, olykor nyáron éjszakára is csak a szúnyoghálós ajtót hajtottuk be. Az udvarunkban nem volt magán játszóterünk, maximum egy kupacka homok, ha homoksütit sütni, vagy várat építeni támadt kedvünk. Tovább megyek, a környékünkben sem volt játszótér…csak mi voltunk egymásnak, meg a labda, az ugráló kötél, és a bicikli. Hétvégente vagy nyári szünetben vándoroltunk, udvarról udvarra, házról házra. Szüleink nem szereltek ránk GPS-t, sem akasztottak a nyakunkba mobil telefont, egyszerűen rábíztak a másik felnőtt gondjaira. Kimondatlan egyességgel. Elsősként már egyedül mentünk fagyizni, és betűzgettük a nagyobbak szárnyai alatt a kilógatott kartontáblára biggyesztett táblácskákon a napi kínálatot. Amikor aztán a fémfedős, mélyre süllyesztett tégelyből előkerült a nagy és kemény gombóc, már alig vártuk, hogy átadhassuk az 5-10, forintost, és a kezünkbe kaphassuk a zsákmányt. Volt, hogy a „nagy ABC” hátsó bejáratánál mi álltunk sort a tengelici kenyérért…vagy éppen ünnepek előtt bent,banánért.

Első hallásra nem hangzik túl jól, de szünetekben, jó időben az utcán éltünk. Egyik pajtásnál málnaszörpöt ittunk, másiknál, palacsintát kaptunk, a harmadiknak volt Donald rágója vagy egy zacskónyi dunakavicsa.
TV-t alig láttunk. Este a tv maci után fürdés, alvás…semmi extrázás a felnőtt műsorkeretből. A mozi megszűntével a Kultúrházban videóztunk csapatosan, ott láttam ezerszer a BMX banditákat. A számítástechnika mint fogalom, ismeretlen volt. Valami felnőtteknek való, unalmas dolog. Amikor egyik fiú kapott egy kvarcjátékot, csodaszámba ment és egymáshoz tapadva, szorosan körül ültük, hogy láthassuk, hogyan hagyja „hősünk” maga mögött az egyes pályákat és szerez bónusz életeket.
Nem jártunk be ezernyi boltot nagycsoportos korunkra. Volt nekünk a Skála (meg a Korzó), ahova nagy ünnepek előtt ellátogattunk családosan, mozgólépcsőzési szenvedélyem is innen eredeztethető. Tanévkezdés előtt többnyire a szekszárdi ÁPISZ boltban vásároltunk be, majd pedig pár nappal később felvonultunk tömegesen a technika teremhez könyvosztásra. Nem voltunk túlféltve, mert talán nem is volt miért…
TI az új évezred szülöttei vagytok. Már most máshogy éltek. Gyorsabban és egyben lassabban is haladtok. A hiper- és szupermarketek pár betűs logói számotokra mindennapiak. Már ezerszer jártatok ott, ültetek a bevásárló kocsikban, vagy caplattatok a szüleitek után. Tökéletesen kezelitek az elektronikai kütyüket, telefonokat, DVD lejátszót, TV-t, hifi-t, magatoknak válogatjátok a műsort. Már alsó tagozatban (el)bírtok legalább egy mobiltelefonnal. A számítógép kezelés némi gyakorlás után a kisujjatokban van, mintha erre születtetek volna. DE ezernyi biztonsági intézkedés vesz benneteket körül. A lakás zárható, akár többszörösen is, a barátok megválogatva, szülői kíséret, kiszolgálás biztosítva, önállóság tompítva. Féltve vagytok mindentől és mindenkitől és már sajnos nem ok nélkül. Ez nem a ti hibátok, még nem is a szüleiteké… a világ romlott el útközben. Éppen ezért aggódom értük, ugyanis…
ŐK, akik majd utánatok születnek, mire számíthatnak? Nem akarok jövőképet festeni, de nem számítok sok jóra. Annyian beszélnek már a felgyorsult világról, hogy szinte már meg sem akarjuk hallani. A fejlődés, érés egyre gyorsabb, egyre kevesebb idő van életre nevelni, felkészíteni. Tudom, mostanában nagy divat megidealizálni a múltat, és nagy sláger a retro, de nem csak nekünk, azoknak, akik megélték azt, hanem a mostani fiataloknak is. A múlt nekik is megnyugtató. Megnyugtatóan egyszerű.
Nemrég láttam egy mesterkurzusból részletet, ahol Popper Péter a televíziózásról beszélt a felgyorsult élet kapcsán. Ezzel nem bűnbakot keresek, és ő sem tette azt, csak állást foglalt egy problémában:
„A tv nagyon gyorsan vált. A műsorváltás sebességének hatása kétirányú lehet. Mondjuk, bemutatja a tv, hogy hogyan tárnak fel (…) egy tömegsírt (..) Na most, ha normális vagyok, ezen érzelmileg elborzadok. De mikor végig élném ezt a borzalmat, vált a kép, és a moldovai népi együttes táncbemutatóját látom(…) kicsit földerülnék, ha nem mutatja meg ekkor azt a repülőgép szerencsétlenséget, ami éppen tegnap történt… Vagyis, az információ adagolás üteme messze meghaladja az ember élmény feldolgozási képességét. De ezzel nem hiszem, hogy válságot idéz elő…én azt gondolom, ezzel közönyt idéz elő és lebénítja az ember reakció készségét. „

A közöny pedig „…szörnyűbb a megvetésnél. Olyan érzés, mintha nem is léteznél.” Ezt nem tehetjük meg egymással.

Együtt

"A múlt emlék, a jövő titok, a jelen ajándék.”
Fontosak a gyökerek, mert azokból táplálkozunk és kapaszkodunk az élethez...de éppen annyira fontosak a friss hajtások, a levelek hiszen ezen a szinten zajlik az ITT és MOST. Ápolni kell minden részét a (család)fánknak, így lesz teljes és egész.

Két meghatározó ünnep között írok, így december elején. A mindenszenteki mécsesek már rég kialudtak csendben, de az emlékezés örök. Novemberben visszafelé tekintünk, felidézünk és gyertyát gyújtunk kedves lelkekért.
Ugyanez a gyertya karácsonykor a reményeké, szereteté és lángja a mosolyokban, szemek csillanásában gyújt világot. Decemberben (és sajnos leginkább csak ekkor), azokért vagyunk hálásak, akik az év minden napján mellettünk vannak, de ŐK is, akik már elmentek szintén itt vannak, bennünk élnek mindig.
Az emlékeinkben, tárgyainkban, személyiségünkben, vonásainkban, szokásainkban… ezért ezt a két ünnepet talán nem is kell élesen szétválasztani egymástól. A múlt a jelenben folytatódik, és a jelen pedig a múltból táplálkozik, így vitathatatlanul EGYÜTT ülünk majd mindannyian a szép karácsonyfa mellett.

A szülői lét (és persze a korosodás) egyre többször terel engem is mindenféle előzmény nélkül a nosztalgia ösvényére. Ilyenkor gyertyafény nélkül is újra élednek a megfakult képek. Családilag én lényegében egy személyes emlékhelyen lakom, a nagyszülői házban. Itt (az átalakítások ellenére) minden helyiség mesél, s ha lecsukom a szemem visszarémlik a régi épület, a színek, a fények, a bútorok…az emberek. Emlékszem, hogy mennyit bújócskáztam a félelmetesen sötét nagyszekrényben, a frászt hozva a rám vigyázókra, és hogy mennyiszer borítottam romhalmazzá a nagyszobát full-extrás bungalót építve az étkező asztal alá. Legnagyobb kedvencem mégis a hideg szoba volt a maga sokdunyhás, púposra vetett ágyaival, ahova isteni szaltókat, hátasokat és hasasokat lehetett bevinni nekifutásból…vagy bedőlést eszközölve. Mondanom sem kell, hogy nagymamám ezt korántsem fogadta ilyen mérvű lelkesedéssel (…nem is értem miért?). Rám szólt akkor is, ha ebéd közben, két fogás között elterültem a sarokpadon, vagy ha mezítlábasan csattogtam végig a szürke kockaköveken. Máig cseng a fülemben apró tanítása a jó modor tekintetében: - Lányom, ha kérdeznek és nem érted, a válasz nem: - Hümmm? hanem: - Tessék? …Hogy ezen mennyit morgolódott szegény…

Nem voltam se jobb se rosszabb gyerek mint az átlag, de mindez régen volt, felnőttünk. Az élet gyűri maga alá az éveket, évtizedeket…s mára már a mi hálónk a régi hidegszoba, és (milyen érdekes) itt most is tilos az ágyon ugrálni. A gyerekeink szobája a temérdek bunkert látott egykori nagyszoba, és (talán a szoba karmája ez de) itt a mai napig épülnek búvóhelyek a korábbihoz hasonlatos atomcsapással. A konyhakövünk már barna, de ezen is ugyanolyan élesen csattognak a papucsvesztett gyerektalpak; az étkezőasztal padja pedig szinte ugyan annyira alkalmas nyújtózásra mint egykor az a régi, piros-fekete kockás sarokpad.

Most fiam azt kérdi épp, hogy mit csinálok.
– Írok – felelem, majd visszakérdezek, hogy mi lesz a magukra hagyott lego-kockák sorsa.
– HÜMMM? – jön a hang a fotel mögül. Mosolyomat megelőzve, szinte zsigerből szegezem neki a régről fennmaradt tanítást: - Fiam! Nem hümm, hanem Tessék!.... aztán utolérem magam a mosollyal is, mert most már biztos hogy nincs új a Nap alatt, nem vész kárba semmi tanítás, és együtt vagyunk régiek - újak a nap minden percében mindannyian!

(ki-) kapcsoltam

Vannak napok, amikor megtelik bennünk az a bizonyos pohár, és borítani kell...persze optimális esetben nem az asztalt. A legjobb azonban az lenne, ha tudatosan befolyásolhatnánk, hogy melyek azok a dolgok amelyekkel foglalkozunk, amelyeket meghallunk és mik azok amik semmilyen körülmények között nem érhetnek el hozzánk. Megtehetjük. Próbáld csak ki...zárd el egy pillanatra az információs csatornát, és pihenj.

Jó ez a modern kor, felgyorsult világ ugye? Élvezzük a sebességet, a kommunikációs csatornák ezerszínűségét és igyekszünk lépést tartani. Szinte már nincs is olyan közegünk ahol ne érhetne el minket a tér áldásos ereje maroktelefonunk által.
Míg régen kizárólagos volt az újság, rádió, szájhagyomány ma már van a televízió, internet és az örökké forró mobil drót.
Mint mondtam, jó ez a pörgés… de csak egy ideig, míg bele nem szédülünk az örökös elérhetőségbe. Tűrőképességünk egyénenként változó, nálam már elérkezett a pillanat, amikor beleszédültem és egy határozott mozdulattal kikapcsoltam magam a rendszerből. Egy fél napra szabadságra mentem, nem voltam elérhető. Bezsongtam a folyamatos csengéstől, duruzsolástól, igaz és igaznak vélt információk áradatától, ajánlatoktól, kutatásoktól…. Csend lett, és milyen csend!
A telefon nem húzta a zsebem, nem rezgett, nem ciripelt váratlanul alkalmas és alkalmatlan pillanatokban. Volt időm zavartalanul hódolni a földi örömöknek, nem szakította félbe a gyerekekhez intézett nagymonológjaimat senki, és magam sem füleltem-kerestem veszettül, hogy vajh’ merre hagytam lenémítva azt a kis vacakot.

Függőség ez a javából kérem!
Elég, ha csak belegondolunk abba, hogy hányszor érzünk már arra is késztetést, hogy megcsörgessük az elkallódott szemüveget, lakáskulcsot, pénztárcát (hiszen magam is eljátszottam dühödt kutatás közben hasonló csodacsipogó feltalálásának gondolatával..). Nincs mit szépíteni, az elérhetőség rabjai lettünk.
Némi nosztalgiával tekintek a pre-mobil korra, amikor a matávos és utcai fülkéken volt a világ szeme (és füle).
Megvolt ám annak is a szépsége, hiszen tudtunk várni a sorunkra, egy hívásra, egymásra, egy beszélgetésre…az alkalomra.
A felgyorsult mindenség ezt emésztette fel elsőként: a türelmünket. Hiszen, mióta minden a helyünkbe jöhet anélkül, hogy kimozdulnánk itthonról beköszöntött az „itt és most, de azonnal” korszak. Türelmetlenek lettünk, és ez lássuk be igen nagy veszteség… valószínűleg egyre kedvezőbb előfizetéseink kockázata … vagy mellékhatása.


„Egy pillanatnyi türelem nagy bajtól óvhat meg, egy pillanatnyi türelmetlenség tönkreteheti egész életedet”

A bolt ajándéka

„ …te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi sem anyakönyvi adatai.
A csoda egészen egyszerűen megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos…”

Három nő, három generáció grasszál a sorok között.
A legifjabb vadul lógázza futáshoz szokott lábait a bevásárlókocsi ülő részébe gyömöszölten. Édesanyja rutinosan lehúzza feje tetejéről a hajráffá avanzsált szemüvegét (már sokszor indokolta e tárgy feljebb emelkedését és egyben pozícióvesztését azzal a közhellyel, hogy hülyeség vagy hiúság…?) és az otthon felejtett, félig megírt bevásárlólistán elmélkedik.
Hiába fogadta meg, hogy amint kifogy valamiből a család, tollat-papírt ránt…ez a rész valahogy mindig kimaradt.
Találomra válogat…ki mit szeret, minek örülne…mi passzol bele a jelenleg futó, ez évben ki tudja hányadik fogyókúrás képletbe, és próbálja bölcsen előretervezni – „gyakorlott” háziasszonyként - hogy mi kell majdan a vasárnapi ebédhez (amit mellesleg édes anyósával remél elfogyasztani…és nem mellékesen megfőzetni).
Az édesanya édesanyja (a láblógázó kis hajadon tekintetében, tehát a nagymama) sokkal alaposabb. Már gonddal tervez előre, nem egy-két, hanem négy személy szükségleteit szem előtt tartva.
Méretet, praktikumot, árfekvést, tápanyagtartalmat, minőséget, színt, szagot…egyszerre figyelembe véve szemeli ki a kosara leendő utasait. Hiába, az ő háziasszonysága nem idézőjeles, a másik kettő még csak felsorakozóban van ehhez.
Évek kellenek Édesanyának, hogy zsigerivé növessze még mindezt magában, láblógázó unokának pedig még évtizedekben mérhető a gyakornoki ideje. Egyenlőre a plasztik gyümölcsök és miniatürizált konyhai kiegészítők közt próbálgatja szárnyait, hogy hamarosan (mikor majd a konyhai kis sámli magassága és az ő centijei a konyhaasztal fölé emelik) élvezettel gyúrja, gyömöszölje majd a nyers tésztát, almát, virslit…akár egyszerre is.
Na szóval, ők hárman, szavak nélküli egyességben araszolnak menetrend szerinti irányban fel-le, majd le-fel a sorok közt.
Kishajadon türelme végéhez közeleg. Figyelmét már nem köti le a bejárathoz legközelebb eső termékcsoportból kezébe helyezett tartós kifli. Anyák napja közel…s ő fennhangon kántálja: -anutám, anutám talád ti…
Édesanya kitalálja, kezébe nyom egy meglepetéstojást és hogy dupla legyen a foglalkoztatottság, valamint az ezzel járó újabb türelmi idő, a másik kezébe az otthon maradt nagytesó jussaként is jut egy. Ezzel már mindhárman elvannak egy darabig.
Hamarosan azonban nagymama, látva kosara telítettségét, megriad az esetleges financiális sokktól, ami majdan a végelszámolásnál érheti, így riadót fúj: - Én végeztem!
A kasszánál, rövid a sor, és nagy a csend, mint általában. (De ott, ahol a minőség olcsóbb, miért is hangoskodna bárki?)
Ők hárman csendben állnak, majd előrelépnek és pakolnak.
Láblógázó a tojásokkal bíbel, Édesanyja rágódik, hogy vajon még mi olyan fontos lehetett azon a félig megírt listán, amit most végleg maga mögött hagy a polcokon, nagymama pedig halmozza felfelé a tucatnyi terméket a bolt széles áruválasztékának jeles bizonyítékaként.
Fel sem tűnik a nagy felpakolásban, az ütemes pittyenések közt, hogy a kocsival együtt unoka, és unokával együtt a két tojás is átslisszolt a kassza túloldalára.
Ironkodás-pironkodás és körömre koppintástól való félelem közepette helyezik a szalagra a terméket…mikor tekintetüket ítészükre merik emelni.
A pénztáros kisasszony azonban rendíthetetlenül és őszintén mosolyog. Bizonygatja, hogy semmi nem történt, nincs hely, idő, eszköz…és legfőképp ok az önostorozásra. Hangja lágy, kedves, megértő…és újra hangsúlyoznám… őszinte.
Édesanya nagy elképedését leplezendő magabiztossággal, „gyakorlott” háziasszonyhoz méltóan leemel egy nagyobb bevásárlószatyrot…és most ő sétál át révületében a kassza túloldalára. De gyorsan eszmél és egy újabb pironkodás kíséretében ezt is a szalagra helyezi gondolván, hogy na ez most már biztosan kiveri a biztosítékot... azonban a kisasszony együttérzően, még mindig rendíthetetlenül kedvesen konstatálja az újabb balgaságot, és megnyugtatja, hogy sokakkal megesik és ennél nagyobb baj ne legyen.
Mikor vásárlója a kártyaleolvasót majdnem leveri, már figyelmesen észre sem veszi…
Bevásároltak, fizettek, visszapakoltak ők hárman, majd elköszöntek, önkéntelenül is további szép napot kívánva a pénztárban maradónak…majd kiérve Édesanya és Nagymama egymásra nézve csak annyit mondanak: - Zavarba jöttem a kedvességétől…nem ehhez szoktam!

Bár nem tudták, és plakátok, szórólapok sem hirdették, de arcukon az aznapi mosoly a bolt ajándéka volt.